Utazásom második szakasza másmilyen lesz, mint az első. Az utolsó iskolai napon még Panautiban belebotlottunk Ashokba aki Anil ismerőse szegről végről, nem mellesleg évek óta túravezető a hegyekben. Így aztán aznap délután nála vendégeskedtünk és egy csésze tea közben összeraktuk, hogy mire is van nekem szükségem ahhoz, hogy a hegyekbe menjek. Azt már otthon körülbelül eldöntöttem, hogy az Annapurna alaptáborba akarok feljutni. Az Annapurna I, a világ 10. legmagasabb hegycsúcsa, Kathmandutól 200 km-re nyugatra, Pokhara mellett található. Pokhara Nepál második legnagyobb városa és egyben népszerű túrista célpont is. Az alaptábor 4050 méteren van és azt mondják a megközelítésében nincs sziklafalra mászás vagy semmi extrém magasség felett átkúszás. Közepes nehézsége ellenére az egyik legszebb célpontként írnak róla, pontosan ezért választottam.
A terv: Nayapul – Ghorepani – Taulung – Annapurna Base Camp
Az Annapurna Consarvation Area védett terület, úgyhogy belépési engedély kell hozzá és sherpát, vagyis túravezetőt kell hozzá bérelni. A Sherpák sokfélék. Vannak akik még csak teherhordók és tanulják a szakmát. Ők nem nagyon beszélnek angolul, de ismerik a hegyet és a könnyebb útvonalakon viszik az embereket. Ők a legolcsóbb vezetők nagyjából 15$-os napidíjért dolgoznak. Innentől az egyre képzettebb és gyakorlottabb vezetők ára akár napi 50$-ig felmehet. Az utazási irodák horribilis ajánlatait, bárki számára aki nem luxus utazást képzel el, javaslom mellőzni. 1000-4000$-ért próbálják árulni a 10 napos útjaikat, ezek a csomagok ráadásul hajszolt tempóban és nagyobb csoportban nyomják át az embereket a hegyen, úgyhogy bármiféle elmélyedés a természetben, vagy saját tempó lehetetlenné válik. Cserébe persze „elegáns” hotelokban van fent az ember, meleg vízzel, árammal és furcsa ételekkel, amik amúgy is csak elrontják a gyomrát. Én nekem Ashok már Panautiban gyorsan lebeszélt egy vezetőt 20$-ért naponta. Azzal számolva, hogy napi tíz dollárt költök a hegyen háromszázért megteszem az utat sokkal szabadabban, mint a hivatalos túristák. Ha még többen lennénk, akkor a vezető árát megoszthatnánk és mondjuk négyen fejenként 150 dollárból túrázhatnánk 10 napot a himalájában. Ami nem is rossz, ugye? Mindenkinek azt ajánlom, aki majd erre jön, mégha nincsenek is helyi ismerősei, jöjjön le Pokharába, keressen egy olcsó hotelt (napi öt-tíz dollár), kérdezze meg a recepción és egy-két nap alatt találnak neki olcsó vezetőt.
Úton Pokharába
HOgy, hogyan jutottam ide? Naponta legalább húsz társaság indít turista buszt Kathmanduból Pokharába. Ezek a Thamel negyed mellől indulnak, mind egyszerre, reggel 7-kor. Az út indulástól érkezésig nagyjából nyolc óra. A másik lehetőség a repülő. Vonat nepálban egyáltalán nincs, az itteni gyerekek nem raknak pénzt a sínekre, hogy a mozdonyok kilapítsák nekik. Anil, ha külföldön jár ezért mindig keresi a vonatozást, sőt egyszer felmászott Panauti mellett egy 3000 méter magas hegyre, csak azért, mert onnan látszik az indiai vasút végállomása. A busz azonban nagyságrendekkel olcsóbb (repülés 90$, busz 7$) de azért is megéri ezt választani, mert igencsak szép útvonalon megy keresztül.
Úton, útszélen
Előszor leereszkedünk a kathmandui fensíkról egy hosszú szerpentinen, majd vagy száz kilométeren át hosszú folyók völgyét követjük. Közben van egy betervezett reggeli. Az út szűk, lassan csorog lefelé. Így reggel főleg teherautók és buszok használják, autót elvétve látni. Az előzések európai szemmel életveszélyek, indiai szemmel bátortalanok és óvatoskodók. Valamivel több mint három óra után kiérünk a völgyből és ahogy kitágul a horizont, hirtelen feltűnnek a hegyek. Sorban követik egymást a hét-nyolcezer méter magas csúcsok, ahogy a busz araszol nyugat felé. A növényzet teljesen megváltozik, trópusibb lesz, februárban is burjánzó zöld dzsungelek tárulnak elénk. A nap erősen süt, 25 fok felett lehet odakint. A házak sokkal színesebbek, rendbe vannak tartva. Az emberek jó kedvűnek és felszabadultnak tűnnek. Sokkal kevesebb a szemét sokkal gazdagabbnak tűnik a környék. Egyszóval igencsak kellemes élmény nézni ki az ablakon és feloldódni a tájban.
Buszból fotó (ronda, csak hogy érezzétek)
A busz Pokhara Lakeside negyedében rak ki, ahol megkeresem Anil Dalt (ő egy másik Anil, nem a házigazdám), a hotel tulajdonost, akivel megbeszéltük, hogy talál nekem vezetőt. Lakeside, ahogy a neve is sugallja egy tó partján fekszik. A tavon emberek csónakáznak, mellette hatalmas park van, ahol gyerekek játszanak. A környező dombok árnyékot vetnek a tóra, amin megcsillan a naplemente fénye. Gyerekkorom tévében látott trópusi idilljei jutnak eszembe. Valahogy így képzeltük a gyarmatosítók gyöngy életét amikor vitorlát akartunk bontani hatodikban, hogy végig hajózzuk a Csendes óceánt.
Itt már csak 900 méter magasan vagyunk, így a jó idő éjjel is kitart, a levegő langyos. Amióta leszállt a gépem Kathmanduban, most előszür nem pulcsiban és zokniban alszom. Pont most tartok a Nepálban töltött idő felénél. Zaklatott gondolatokkal merülök álomba. Holnapután tíz-tizenegy napos túra következik, de addig még rengeteg mindent el kell intézni. A hosszú utazás kifárasztott és nagyon régen volt hosszabb pihenésem. Hogy fogom én ezt bírni? Ami az egyedül utazásban talán a legnehezebb, azok az üres napok. Amikor tudod, hogy mi mindent kell még megcsinálni, de mondjuk éppen utaztál, fáradt vagy, nem tudod aznap megoldani. Hiába számítasz rá, hogy minden sínen van és hiába tudod, hogy minden rendben lesz, vannak a tehetetlenségnek az órái, amikor az ember olvasásba menekül, vagy ha szerencsés leül egy angol nyelvű tévé csatorna elé és csak bambul ki a fejéből, hogy ne is gondoljon semmire. De most már itt vagyok, sőt van vezetőm is, Ram. Az áram bizonytalanabb mint a fővárosban, hol elmegy, hol visszajön, úgyhogy kilenckor már alszom. Reggel mikor kiülök cigizni az erkélyre kristálytisztán tárul elém a 8000-es csúcs az Annapurna. Olyan érzés, hogy csak ki kell nyújtanom a kezem és megérinthetem.
A hegyek túlexponált képe. Majd fent csinálok rendeset.
Megpróbáltam utána járni, hogy lehet-e fentre USB mobil internetet szerezni, de azt mondták, hogy nincs nagyon hálózat. Úgyhogy könnyen elképzelhető, hogy nem kaptok rólam életjelet 10-12 napig mert holnap reggel indulok, meg van az engedélyem! Ma egésznap bevásárlás és ügyintézés volt. Igyekszem továbbra is írni, hogy mi történik és ha lejöttem szépen felrakom. Megvettem a repjegyemet március 6.-ra, péntekre. Aki szeretne velem szombaton leülni egy teára annak várom felkérését. Jelentkezem ahogy tudok. Gondoljatok rám. És a viszontlátásra!
Jó túrázást az alaptáborba, várom a beszámolót! 🙂