Vezetőm, Ram (közjáték)

Ram egy érdekes ember. Most, hogy már sok-sok napot töltöttem vele egyre jobban megismerem őt. Ahogy halmozódnak az apróságok egyre jobban látom, hogy sok mindenben elüt az átlagos nepálitól. Hogy életútja mennyire jellemzi a nepáli társadalomban éppen zajló forrongó változásokat, azt nem tudom, de biztos, hogy sok mindenben ő is egy lenyomata az új korszakába lépő országnak.

DSC_0640

Ram most 34 éves. A legmagasabb kasztba született hindu Brahmin, szülőhelye Pokhara közelében egy hegy tetején van, ami a siklóernyősök paradicsoma. Ő maga teljesen lényegtelennek és elavultnak tartja a kasztrendszert, ennek ellenére felesége is ugyanabból a kasztból van, mint ő maga. Házasságát egyszerre mondja szerelmi és előre szervezett házasságnak. Mint ahogy Indiában, itt is, egészen a legutóbbi generációig a szülők által előre elrendezett házasság volt a leggyakoribb módja a párok létrejöttének. Most azonban már, többek elmondása szerint, az általános az, hogy a szülők egy darabig hagyják, hogy a gyerekek keresgéljenek, de ha nem találnak párra, akkor határozottan megszervezik nekik, azt akit jónak gondolnak. Az idő véges, úgyhogy a fiatalok nagyon igyekeznek. A felső korhatár családonként változó, de fiúknál nagyjából 23-25 év, lányoknál 18-20. Aki eddig nem találja meg leendő házastársát az számíthat a szülői beavatkozásra.

Ram egy nagyon barátságos ember, kedves és nyitott. Ahol ismerik őt a hegyen, általában örülnek a jöttének. Ram elítéli az emberek kihasználását és nagyon fontosnak tartja, hogy az életben a lehető legjobb élményeket szerezzük meg. Fiatalon egy ideig Kathmanduban dolgozott egy fejvadász irodában. Már írtam, hogy Nepálból rengetegen mennek külföldre, főleg a Perzsa öböl országaiba, de Malajziába is. A munkák közvetítését, csakúgy mint például Bangladesben, itt is nagy cégek végzik, és természetesen nem ingyen. A leendő munkavállaló a vízumot és munkát szerző cég adósa lesz és fizetésének egy részét nekik továbbítja akár évekig. Volt egyszer Perugiában egy bangladesi virágárus barátom, aki ha az éjszakában rám talált, mindig előadott egy-két szomorú dalt az anyanyelvén és időnként rossz angolsággal mesélt az életéről. Ebből tudtam meg, hogy a munkát úgy kapta, hogy a faluja őt választotta ki, egy embert, hogy induljon el és juttasson haza pénzt, amiből meg tudnak élni. A szerződése öt évig szól biztosra, de abból az első három évi keresetét mind a cégnek adja, aki kiszervezte. Addig munkásszálláson és minimális ellátáson tartják őket, mint modern kori rabszolgákat. Miután letelt a három év, tud elkezdeni pénzt keresni a falujának, bár a bevétele egy részét még mindig be kell fizetnie a fejvadász cégnek.

Nem tudom, hogy ennyire rossz-e a helyzet itt is, de Anil is azt mesélte, hogy a dubaji munkások két-három évente tudnak hazajönni a családjukhoz, ezért jött be az óriási mennyiségű árú a reptéren amikor megérkeztem. Az biztos, hogy Ram nem bírta ezt a fajta munkát és húsz évesen otthagyta, majd visszajött a hegyekbe és először hordár, majd később vezető lett.

Ram azonban nepáli mércével nézve nagyon későn házasodott, huszonkilenc évesen. Amikor nem bírta tovább Kathmandut, az akkori barátnője egyetemista volt és ott maradt a nagyvárosban tanulni. Távkapcsolatban éltek egy darabig, azonban a lány megcsalta őt egy közös barátjukkal. Mikor Ram ezt megtudta, szakítottak. A lány a szeretővel maradt és később feleségül is ment hozzá, Rammal azóta nem volt közvetlen találkozásuk, de a barátokon keresztül tudnak egymásról. Ramot ez nagyon megviselte, saját bevallása szerint a mai napig fáj neki a csalódás, és ezért nem is megy Kathmanduba. Ha mégis ki kell mennie egy csoportért a reptérre, akkor szépen felöltözik, felteszi legszebb mosolyát és, ahogy mondja, igazi gentlemanként megy végig a városon, hogyha esetleg a lány meglátja, akkor érezze, hogy minden rendben van vele.

A segítőkészség Ram személyiségének része. Ahol sok a szegény ember, ott bizony gyakran előfordul, hogy a maradék kevésért tolongók egymást tapossák, és mély kárörömmel veszik tudomásul, ha a másikat baj éri. Ram ennek pont az ellentéte, hogyha belépünk valahova, mindenkihez van egy-két kedves szava. Ram látása még kora huszonévesen megsérült, mert sokszor vezetett a vakító hómezőkön át csoportokat napszemüveg nélkül. Mivel a gyakran ki volt téve a nagy magasságon sokkal erősebb UV sugárzásnak, ezért a retinája begyulladt és véglegesen roncsolódott. Az orvos aki megnézte azt mondta neki, hogy a műtéti gyógyulás esélye 50 százalék és a műtét drága, ezért nem ezt választotta, hanem inkább igyekszik óvni a szemét. Ram jellegzetes hunyorgó mozdulattal nézi meg az óráját, kezét egész közel tartva a szeméhez, hogy lássa a számokat. Sokszor ha hirtelen előtte termek nem vesz észre és szinte lehetetlen vele szemkontaktust teremteni. Saját szavai szerint, azóta, ha valakit napszemüveg nélkül lát fent, annak mindig igyekszik felhívni a figyelmét a veszélyre, amiről ő nem tudott. Fenn a magasban rám is rögtön rám szólt, hogy vegyem fel sürgősen a szemüveget. Ahogy megfigyeltem, Ramot tényleg érdekli a többi ember és jót akar nekik. Ram most is amikor meglátta, hogy írok behozott nekem egy széket, hogy ne az ágyon ülve gépeljek.

Ram angolsága javarészt egyszerű mondatokra korlátozódik, amivel lassan és nehézkesen fejez ki bonyolult gondolatokat, de beszédes és lelkes ember, így aztán mindig tud valamit mondani. Amikor nagyon belelendül akkor hosszú körmondatokban magyaráz, és néha bizonytalan maradok, hogy megértettem-e mindent amit mondani akart. Időnként visszakérdezek, de az igeidők és az időhatározók lepattannak róla, úgyhogy úgy érzem magam, mint amikor egy olasz művészettörténeti szakszöveget olvasok, ahol egy mondatban, akár három vagy négy tagadás is előfordul, és többször vissza kell olvasni, hogy kitalálja az ember, hogy most akkor állítottak valamit, vagy épp ellenkezőleg.

DSC_0975

Furcsa dolog a saját személyes vezetőmmel közlekedni egy kiránduláson. Az elején én is kerestem a szerepeket, hogy hogyan viszonyuljak hozzá, hiszen lényegében egy nálam sokkal tapasztaltabb útitársat vettem pénzért, de ha ezt így fogom fel az mélységesen lehangolóan hangzik. Ahogy a hegyen vándoroltunk sokakkal találkoztam akik vezető nélkül, vagy vezetőkkel közlekednek. Mint menet közben kiderült, az ABC túrát, könnyen meg lehet csinálni vezető nélkül is, hiszen az utak egyértelműek és nagyon jó infrastruktúra áll a vállalkozó kedvű rendelkezésére. Az egyetlen pont ahol szükség lehet egy tapasztalt vezetőre a felfelé tartó lavinaveszélyes völgy. Amiben egy vezető pluszt ad, az a kapcsolati hálója. A hegyen ha egyedül mész, akkor csak a hömpölygő kiránduló áradat egy morzsája vagy, akiről igyekeznek minél több pénzt lehúzni, míg ha egy vezetővel, akkor az ő vendégeként kezelnek és az ő emberi hitele rád is kiterjed. Persze vannak márkás sportruhákban flangáló gazdag kínai fiatalok, akik után hordárok hozzák a bőröndnyi csomagjaikat. Bár Ram is felajánlotta, hogy ha úgy adódik szívesen át vesz tőlem pár kiló terhet, de ezt nem éreztem volna igazságosnak, és úgy éreztem a saját terhemet végig nekem kell cipelnem.

Ram általában mögöttem sétál pár lépéssel. Felveszi a tempómat és ha hosszabb ideig nem beszélünk időnként meg is feledkezek róla, hogy ott van. Egyik este egy orosz lánnyal beszélgetett a szálláson és el is magyarázta neki, hogy a jó vezetőnek ez a dolga. Voltak rossz szakaszok, ahol azt éreztem, hogy nagyon lassú vagyok hozzá képest, ami nem csoda, hiszen ő egész évben ezeket az utakat járja és egészen más a tempója egy egyszeri lépcsőmászóhoz képest. Ilyenkor általában mondtam neki, hogy nyugodtan menjen előre, vagy maradjon ott ahol éppen megálltunk és beszélgetett valakivel, és majd később bevárjuk egymást. Erre néha hajlandó volt, néha nem. Volt olyan is, hogy egy szép erdei szakaszon egyedül akartam sétálni és előre küldtem.

Ami nagyon zavarba ejtő volt, az az, hogy néha ő hozta nekem a vacsorát, amikor megszálltunk valahol. Azért a jelenléte azon kívül, hogy segítség, mégis részben egy falat képez a helyiek és köztem, mert természetesnek veszi, hogy rajta keresztül kommunikálok mindenkivel. Cserébe néha átverem és amikor nem figyel én kérek teát és viszem oda neki kézbe, amitől mélységesen zavarban lesz ő is. Ettől jobban érzem magam.

De már helyzetéből adódóan is ő az aki a konyhában sertepertél. A vezetők általában bevonulnak a konyhai tűzhöz és ott töltik el az este java részét, minket utazókat a hideg étkező helyiségekben hagyva. Vacsorájukat is ott eszik meg és utána elalvás előtt kijönnek és megbeszéljük a következő napot. Egybehangzó vélemények szerint Rammal nagy szerencsém van, mert nagyon sok mindenről informált és sok mindent mond nekem. Többen azt mondják, hogy alig kommunikálnak a vezetőjükkel, amit én nagyon furcsának találok.

Már első nap feltűnt és meg is lepődtem, hogy Ram kanállal eszi a Dal-Bhatot és nem kézzel. Azt mondja hogy úgy nem higiénikus. A vezetők egy szálláson sokszot hatalmas gurgulázással kezdik a napot és az éjjel felgyülemlett taknyot-nyálat összevissza köpdösik a hely körül. Ez nem valamiféle barbár undorítóság, egyszerűen csak arról van szó, hogy a zsebkendő és a papír nagyon drága. Hogyha az ember egy tízes csomag zsebkendőből két napig tudja etetni a családját, akkor nem fog arra költeni, akárhány japán csoport is jön az iskolájába gyerekkorában és magyarázza el, hogy az orrot ki kell fújni. Viszont valahogy a légutakat mégis tisztán kell tartani, így aztán a megoldás mellékhatásaképp, ezekre a reggeli tisztító koncertekre kelünk. Mindenestre megfigyeltem, hogy Ram ezt sem csinálja, vagy semmiképp sem nyilvánosan.

Ram adósságokba verte magát, mert feleségének, aki tanárként dolgozik egy magániskolában, súlyos gerincproblémái vannak és egy nagyon drága műtéten kellett átesnie, hogy ne bénuljon meg. Egy gyerekük van, aki abban az iskolában a legkisebbek között van éppen, de amióta a feleség nem tud ott dolgozni, azóta ki kell fizetniük a havi 5000 rúpiás díjat a kedvezményes 1000 helyett. Ram álma, hogyha egyszer túl lesznek az összes nehézségen vesz egy házat valahol a hegyekben és oda költöznek a családjával élni. Úgy gondolja, hogy ez egy soha meg nem valósuló álomkép de szeret ábrándozni róla.

Ramban egy nagyon nyitott, barátságos, kulturált,  jó embert ismertem meg. Élete sérüléseit, mint oly sokan mások a világon, akár Magyarországon is, úgy kezeli, hogy néha mániákusan nem hajlandó beengedni a rossz dolgokat és mindenben megszállottan keresi a jót. Mindig mi vagyunk a legszerencsésebbek, mindig minket érnek a legjobb élmények és mindig mi döntünk a legjobban, véleménye szerint. És mindig meg kell élni mindent, amerre csak haladunk. Én ezt a szokásosnál elnézőbben viselem, mert úgy érzem, hogy értem, hogy miért teszi mindezt és úgy gondolom, hogy nagyon nagy szerencsém volt vele.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük