Így tehát napokra Kathmanduban ragadtam. Anil befogadott magához. Meg kellett hát tanulnom egy keleti nagyvárosban élni valamennyire, különben csak ülhetek a szobában és téphetem a hajamat a reptér szigorúan zárkózott kommunikációján, aminek esszenciája az, hogy a leghatározottabban próbálnak semmit sem mondani.
Az egyetlen igazán nagy város Nepálban Kathmandu. Két milliós hullámzó embertömeg metró vagy villamos nélkül. Általában az ázsiai városokra ez a jellemző. Az egész ezért az utakon áramlik keresztül minden elképzelhető módon. De az utak nagy része szűk, a kis utcák sehol sem aszfaltozottak. Aki megteheti, épp ezért a motorbiciklit választja.
Nincsenek a motorosok elől lezárt utak a szűk helyeken állandó dudálások közepette vágnak át. A helyi járást tanulva, az ember egy idő után ráérez, hogy mikor dudálnak neki és mikor valaki másnak. Persze ehhez pár nap nem elég, de az első napok félreugrálásai egy időután megszűnnek és már csak ha nagyon kimerült, vagy figyelmetlen vagyok, akkor futok bele abba, hogy valaki nagyon türelmetlenül próbál kikerülni.
Igazából egy ilyen nagy városban nem nagyon lehet mit csinálni. A kötelező turista látványosságokon kívül a helyiek életét nézegetem. A leglenyűgözőbb dolog kétségkívül a turista város mellett elterülő kis utcákban lévő bazár. A sötét sikátorokban lévő üzleteket, csak időnként szakítja meg egy sztupa, vagy pagoda. Végtelen összevisszaságban árulnak ruhákat, hűtetlen nyers húst, édességet, ékszereket. Sok helyen látni halat, tojást. Vannak tévé szerelők, varró műhelyek, ahol megtermett kövér férfiak varrják az öreg nénik ruháit. És persze cyber cafék ahol az internet elérhető. A városi szállítás és közlekedés az állandó improvizáció és a mesteri véletlen elegyének különös keveréke.
A tömegközlekedés lebonyolításában, akárcsak a volt szovjetúnió országaiban, itt is önálló „vállalkozók” tömege vesz részt. Amit az orosz birodalomban iránytaxinak hívnak az itt is létezik, azaz egy kijelölt útvonalon aki akar beszállhat a saját járművével és utasokat szállíthat. A járművek indiaiak. Vannak Tata, vagy Mahindra márkájú buszok, de ezek a városközti közlekedésben működnek. Itt elsősorban kisbuszok és nepáli tuktukok műkódnek. Ez utóbbiak háromkerekű járművek egy hátsó kasznival ahol két sor padon ülnek az emberek. A járművek csak akkor indulnak, ha teljesen tele vannak. Értsd úgy, hogy TELJESEN tele vannak. Egy szűkösen két személyes helyen mindig hárman ülünk. Az összes álló, vagyis görnyedő hely meg van töltve egymásnak szorult testekkel. Mozogni nem nagyon lehet, nem is ajánlott. Az út a délutáni forgalomban végtelen hosszúnak tűnik a hatalmas dugók miatt.
Anilék még Kathmanduban de egy külső részen bérelnek lakást. Körülbelül 10 perc séta után tudjuk elkapni a forgalmas úton az elhaladó eszközöket. A megállóhelyek nagyjából jelöltek, de ha nincs eléggé tele a busz a rikkancsok végigkiabálják az egész tömeget. A kisbuszokon olyan 16-18 évesek lehetnek, a tuktukon a kis hely miatt inkább 8-10 éves kalauzokat látni. Ők imádják, ahogy a mozgó jármű hátulján kapaszkodva lóghatnak ki a forgalomba, a hihetetlen szmogba és porba. A viteldíjunk egy irányban 15 rupi, azaz körülbelül 40 forint. Most már a mi útvonalunkon a belvárosig határozottan elközlekedek egyedül is. Mivel a kiírások nepáliak ezért persze mindig meg kell kérdeznem, hogy mi merre megy.
A legfőbb látványosság a belvárosban a Durbar tér, egyszerűbben Basantapur. Itt találhatók a klasszikus régi nepáli templomok és az ősi Kathmandu maradéka. Itt van az élő istennő, a Kumari Devi háza. Az élő istennő mindig egy fiatal kislány, akit több száz külső tulajdonság után választanak ki, hogy első menstruációjáig beléköltözzön az istennő. Ez a szeplőtlenség kultusz fontos a Newari hagyományokban. A kislány elveszítheti a státuszát, ha tisztátalanná válik és bármilyen sebet ejt magán. Miután bevégezte feladatát visszatér a halandók közé és éli tovább életét, bár a hagyomány szerint balszerencse őt feleségül venni. Időről időre megjelenik templomának udvarában és üdvözli az összesereglőket. Nekem nem sikerült őt látnom ezért be kellett érnem egy képmásával.
A másik szenzáció félóra sétára van a belső részektől. Egy domb tetején egy buddhista sztupa áll, ami azon kívül. hogy fontos vallási központ, rengeteg majomnak ad otthont, akiknek csodájára járnak a turisták. A majom templom nekem igazán örömteli látogatás volt. Amikor az ember felmegy a hegyre kiemelkedik az utca forgatagából és végig tekinthet a városon. A háttérben mindenhol rituális buddhista zene szól a nap parázslóan süt. A hely végtelen békéjét csak a rengeteg majom zavarja meg néha. Minden szemétkosárba belemásznak, minden áldozati felajánlást szétszednek, úgy általában véve minden őrizetlenül hagyott dolgot ellopnak. A turisták fotókelléknek használják őket és csodálkoznak, hogy amikor belenyúlnak egy egy majom arcába az időnként megtépi őket. A főemlősök közötti ezen csetepaték azonban jelentéktelennek tűnnek, a hely tényleg türelemre tanít. Néha felhangzik a közeli templomból a buddhista szertartás hatalmas dobja és az ütemes kántálás. Itt végtelenül egyszerűnek tűnik az élet. Kathmandu szétterjedő szövetében meg-megcsillan egy régi misztikus város tükröződő fénye. A nagyváros ütemes ritmusa titkokat rejt, de hogy századunk mindent elnyomó motorzajában ezen a távoli visszfényen kívül az egyszeri szemlélődő mélyebbre juthat-e, azt nem nagyon tudom megítélni.
Három napon át jártam keresztbe-kasul Kathmandut. Láttam, ahogy a koldusok a pénzt számolják, amit összeszednek. Láttam, ahogy anyák a fogyatékos, nyálukat csorgató gyerekükkel pénzért könyörögnek. Láttam azt is, ahogy a friss holttestek égnek a máglyákon, fanyar füsttel borítva be a folyópartot a templomok mellett. Láttam óriási műkörmökkel mászkáló élénk rúzst viselő nőket, műanyag lemezből ácsolt kantinban ebédelő egyetemistákat, és láttam a cyber cafékban hálózaton Counter Strike-al játszó gyerekeket. Tanúja voltam Kathmandu életének.
Közben időről időre kikapcsolódtam Aniléknál. Ha a légitársaságokkal való harc miatt elfáradtam, csak feküdtem a kemény nepáli ágyon és hallgattam a beszűrődő utca zaját. A nepáli zenék mellett néha felhangzik a Red Hot Chilli Pepperstől a Californication. A kecskék mekegnek és hallani néha, ahogy a kertben felugrálnak a hordókra. A kutyák időnként egymásnak ugranak és óriási csetepaté hallatszik be. A házban sokan lakunk, Anil nagyobb családja, unokatestvérek is. Amikor mindenki megjön akkor néha éktelen zajt csapnak. Anil másik bátyja, aki itt lakik csendes ember. Az estéket együtt töltik a szobájukban két gyerekével és a feleségével és zenét hallgatnak. A nyitott ajtón át, amikor elhaladtomban bepillantok, egészen színpadias látvány tárul elém. Az apa belül hanyatt fejszik az ágyon, az anya a férfi lábánál ül sajátját felhúzva és maga alá rakva. A gyerekek feljebb törökülésben, nagy nyitott szemekkel néznek maguk elé. Mintha csak egy őszinte életképhez állnának modellt. Persze nem akartam megzavarni az idillt azzal, hogy lefotózom. Egyébként az idősebb fiú Raman 14 éves, nagyon kíváncsi és jól beszél angolul, úgyhogy hamar társaságom lett és mindenhova követett.
Végignézte a képeket a számítógépen és nagyon csalódott volt, hogy nem volt Európáról képem. A nepáli fotóimat egy idő után unalmasnak minősítette. Mikor meglátta, hogy kint cigizek az erkélyen összevonta a szemöldökét és tanácsot adott, hogy hogyan szokjak le. Aztán számon kérően rám nézett és megkérdezte, hogy és alkoholt iszom-e? A vallatás azzal folytatódott, hogy van-e feleségem. Igazán jól szórakoztam, mikor kemény számonkérésnek vetett alá az életemmel kapcsolatban és igyekeztem őszintén válaszolni a kérdéseire.
A várakozás utolsó napja aztán maga volt a káosz, tudtuk, hogy a reptéren történik valami, mert a helyi gépek egyszercsak tömegével kezdtek felszállni. Hazarohantam tehát, hogy megpróbáljak helyet szerezni magamnak egy minél hamarabbi járaton. Az idegtépő várakozás, az újabb és újabb halasztások közben, hat órát ültem a gép előtt és vártam a friss információkat. Néha eltűnt az internet, néha két órán át nem érkeztek hírek. Csak annyit tudtunk, hogy az összetört gépet sikerült visszarakniuk a kifutóra és reggel kilenc óta a reptér másik végébe próbálják vontatni. A hétszáz méteres huza-vona este fél nyolcra ért véget amikor a reptér nagy csinnadrattával megnyitott. Két órán át hivogattam az Air Arabiát, de nem tudtak semmit sem mondani, azt is tőlem tudták meg, hogy újra repülhetnek. Mivel hirtelen újra lettek jegyek a légitársaságok rendszereiben, úgy döntöttem, nem várok a teljesen töketlen ügyfélszolgálatra, akik végül csak annyit tudtak mondani, hogy várjam meg amíg emailt küldenek. Inkább összeszorítottam a fogamat és vettem magamnak egy új jegyet Abu Dhabiba az Ethiaddal. Egyébként napokig ez volt az utolsó olcsó jegy a rendszerükben. Így aztán vasárnap délután előreláthatólag elrepülök Nepálból. És nagyon remélem, hogy a fel nem használt jegyemet az arabok megtérítik.
A tanulság a történetből, hogy nem szabad pánikba esni. Ha akkor, amikor a Turkish Airlines törli a járatomat észnél vagyok, valószínűleg kedden ugyanazzal a jeggyel hazarepülhettem volna. A pánik és keverés miatt így sikerült többet fizetnem és alig hamarabb érek haza, mint tettem volna amúgy. Az információ hiány és a túlinformálás furcsa keveréke volt ez a pár nap. Nagyon hamar megkaptuk, hogy mi nincsen, de végtelenül keveset csöpögtettek arról, hogy mi történik, és mit várhatunk, ezért aztán rossz döntéseket is hoztam. Ha nincs Anil semmit sem tudtam volna, ő ugyanis a nepáli rádióból tájékozódott, ahol beszámoltak apró változásokról, naponta egyszer vagy kétszer. A sok ezer többi külföldi számára, aki itt várakozott, a nepáli reptér a negyedik nap végén egyetlen angol nyelvű sajtóközleményt adott ki. Hiába, aki Ázsiába megy, annak ezzel mindenképp számolnia kell.
Még egyetlen nyitott kérdés maradt, az időközben lejárt a vízumom. Ez Nepálban általában nem probléma, mert akár 150 napos tartózkodásig lehet minden korlátozás nélkül hosszabbítani. De hogy ezt megtehetem-e a reptéren, vagy be kell-e mennem a központi irodába az nem világos.