A második nap egy enyhébb, de szintén 1000 m-es mászással telt. Na, de hogy is kell elképzelni az útnak ezt az első szakaszát? Nepál legnépszerűbb turista útvonalán haladtunk az első két napban, ami Nayapultól Poon Hill-ig hozott fel minket kb. 2000 méter szintkülönbséggel.
Az út tömve van turistákkal, fölfele lefele áramlanak. Aki siet az három nap alatt végig tudja rohanni, így aztán mindenki akinek van egy kis ideje ebben az országban végig akar menni rajta. Emiatt aztán igazán sajátos hangulata van az útvonalnak, a világ minden tájáról jövő emberek nyüzsögnek rajta és elegyednek szóba egymással. Van, hogy csak elhaladva egymás mellett meghallunk valami vicceset és megállunk beszélgetni egy picit a szembejövővel. Van, hogy nagyon udvarias japán vagy kínai lányok minden szembejövőnek kezet összetéve és fejet hajtva mondják végig, hogy „Namaste”! Szép kis mantrázás lehet belőle az út végéig. De vannak közös üldögélések a pihenő helyeken, ahol jellemzően váltunk pár szót, néha megkérdezzük ki honnan van. Történeteket cserélünk Nepálról és a világról. Szóval egy nagy bazár az egész. Persze nem ezért jöttem ide, de a bemelegítő két napra ez tökéletes, a zárt Panauti után kicsit kinyílni a világra.
Az esték a vendégházak szűkebb köreit hozzák magukkal. Általában a közös helyiségben van egy fémkályha amiben ég a tűz és nyolcan tízen köré települünk. Aki akar olvas, de van aki megállás nélkül beszél, mint például a mai szószátyár körülbelül 50 éves amerikai moteltársam, aki Kínából érkezett közénk, internetjét és fiatal egyetemista afrikai barátját Kínában hagyva, ahova együtt költöztek ki, mert oda tudott a srác vízumot szerezni. Aztán persze esténként rengeteg vezető is van köztünk, akik együtt kártyáznak a vendégeikkel, szemüket forgatják, amikor az idegenek a helyneveket próbálják kiejteni és igyekeznek bekapcsolódni az angol beszélgetésekbe. De jó tanuló alkalom a kezdőknek, ha az idősebbeket kérdezik a hegy viszonyairól.
Szóval eddig nagyon bejárt részeken haladunk, ahol nagyon erős infrastruktúra van kiépítve a kirándulók ellátására. Amikor elhagytuk első alvó helyünket még egy darabig a fárasztó kikövezett úton lépdeltünk felfelé. 2500 m körül van az a legmagasabb pont, ahol még élnek nem turistákkal foglalkozó helyiek, onnantól felfelé majdnem teljesen eltűnnek a bölények, mert már mindenki belőlünk él. A második napon márt nem voltak gyilkos lépcsők. Egy gyönyörű, vizekben gazdag rododendron erdőn keltünk át először, ahol még a lábnak fárasztó kövekből rakott lépcsős úton mentünk végig. Ebből a szempontból szerencsések a helyi öszvérek, mert ők erre születtek, úgy mennek felfelé, hogy meg sem kottyan nekik. A rododendronok után 2500 métertől szárazabb vidék kezdődik és az út egyszerű, bár felfelé kanyargó erdei ösvényre vált.
Szikrázó napsütés volt, ami dél körülig mennyeien jól esett, ám utána átváltott a magashegyi őrült tűzbe. Aki valaha megtapasztalta, milyen az amikor fenn a hegyekben megcsapja a megállíthatatlan égi lángolás az tudja miről beszélek. Nekem az Alpokban volt egyszer szerencsém ehhez, a délutáni napsütésben hirtelen teljesen összefüggéstelen és veszélyes dolgokat kezdtünk el csinálni, szerencsére maradt annyi ítélő képességünk, hogy beüljünk az árnyékbe másfél órára és lehűljünk. Itt szerencsére voltak fák, úgyhogy amint megéreztem a perzselést igyekeztem alattuk maradni.
Most már 3000 méteren vagyok, úgyhogy elkezdtem érezni a magasság hatását. Szegény öngyújtóm, ami már lent is vacakolt, gyakorlatilag nem hajlandó meggyulladni az egyre szűkösebb levegőben. Fárasztóbb lett az utolsó szakasz és indokolatlanul álmos vagyok este hétkor.
A hegyi utak nehézségét soha nem a megtett kilométerekben kell mérni, a kulcsszó mindig az időjárás és a magasság. Háromezer métertől felfelé szokni kell az oxigén fogyását. A nap nehézségének legjobb mércéje mindig a megtett szintkülönbség. Ha valaki Nepálban jár és csak Poon Hillig jönne az nyugodtan megteheti vezető nélkül is. Semmi nehézség nincs benne és bármikor megkérdezhet bárkit, ha valamiben kétségei támadnak. Azonban a további útra már kell a vezető, ugyanis ők ismerik a hegy légzését, ők tudják mikor kell indulni és meddig lehet menni. A hegy veszélyes üzem a gyorsan változó időjárás mozgatja az egészet. Van ahol hajnalban kőomlások vannak és a lavina fenyegette helyeken lehetőleg dél előtt át kell jutni, mert délután időnként megindul a hótömeg lefelé.
Ram egyébként egyre több bizonyosságát adja annak, hogy szakmailag nagyon jó vezető. Már 15 éve csinálja az egészet és sok-sok útvonalat bejárt. Azt mesélte ma, hogy igazából csak azért tudja ennyi ideje csinálni, mert bármit rosszat is mondjon néha, de valójában imádja a hegyet. Gyakorlatilag mindenre hajlandó lenne, hogy itt lehessen. Nepálban úgy tartják a hegyi levegő hosszú életet ad, ami nem csoda a poros fennsíkokon vagy városi szmogban fuldokló ázsiai országok körülményeit nézve. De azért ő is, mint mindenki aki a turista iparban dolgozik rendesen tud össze-visszaságokat mondani. Mesélte például, hogy a helyieknek kötelező gázt használniuk és még a kidőlt fákat sem vihetik el tűzifának. Nem sokkal utána hatalmas adag tűzifát láttam felhalmozva egy helyi étterem udvarában, rá is kérdeztem, hogy na de Ram? Mindenestre mindenkit ismer a hegyen, épp ezért olyan kilátása van a szobámnak a mai esti pihenőn, hogy azt magam sem hiszem el!
Szoba kilátással
Délután, miután felértünk felkúsztak utánunk a völgyből a napsütés hozta felhők is, úgyhogy a késő délutánt erős ködben töltöttük. Ám a szél végül mégis lefújta rólunk a párát, így este már bőven kabátban és sapkában, kiültünk a Poon Hill oldalába, hogy megnézzük a naplementét. Az igazi attrakció itt amúgy a napfelkelte, ugyanis a hegytől északkeletre hullámzik végig az egész Himalája és a felkelő nap fénye messze földön híres látványt nyújt. Ezen látványért zarándokolnak végig embertömegek a két napos útvonalon, hogy előbb azt a lelkükbe véssék, majd hazatérve elmondhassák ott voltak a Poon hegyen a napfelkeltekor(esetleg egy-két szelfi is becsúszhat). Ezt természetesen holnap hajnalban én is meg fogom ejteni, de mi kihasználtuk az ingyen kapott alkalmat, és felosontunk a kilátóba, úgy hogy csak a miénk volt a hegy. Légvonalban körülbelül 15 km-re lehettünk az Annapurnától, ami még így is fölénk magasodott. Lassan kúszott a sötétség a 8000 méteres csúcs felé a völgyből. Ahogy eltűnt körülöttünk a fény de a hegy tetején a hó még mindig fehéren világított, hirtelen belém nyilallt, hogy még soha emberi lény nem nézhette végig onnan a naplementét, vagy a napfelkeltét. Ha most bárki ott állna ahova nézek, akkor oxigén palackkal vagy anélkül egy órán belül teljes bizonyossággal halott lenne. Katarzisban elmerülve ültem percekig, amíg a fény teljesen el nem halványodott.
