Na de mi a mi dolgunk ebben az egészben? Milyen érzés tanítani? Hát megmondom őszintén nagyon nagyon izgalmas! Bizonyos keretek adottak. Az osztályterem a fejekben egy világosan elhatárolt terület, nem csak akkor kéredzkednek el amikor ki akarnak menni mondjuk wc-re, hanem akkor is bekéredzkednek amikor vissza jönnek. Felállással köszönnek, és ha valakit név szerint szólítasz fel akkor felállnak. De csak akkor ha név szerint szólítod fel. Ez külföldiként nem is olyan könnyű! Az ismeretlen nevek kavalkádja elsőre fejbevágó. Pujan, Susmita, Kritike, Rupesh, Indra csakhogy a leggyakoribbakat mondjam. Egy hét után is talán ha hat gyerek nevét tudtam megjegyezni, ebben amúgy sem voltam sosem jó. Jelentkezni itt nem szokás, egy hét alatt nem találkoztam a jelenséggel.
Az alapvető kereteken túl szabad a pálya, azt csinálunk amit akarunk és addig amíg akarunk a tanárok nagyon rugalmasak. Sok mindennel próbálkoztunk ez alatt a hét alatt megpróbálom összeszedni, hogy mivel és hogy milyen volt.
Egy hosszú osztályterem
A gyerekek elsősorban kikapcsolódást látnak bennünk, úgyhogy megpróbálnak minket a játék és az éneklés irányába terelni. Azt, hogy a bemutatkozó nap milyen volt, már leírtam. Az első napokban elsősorban a játékokkal próbálkoztunk. A klasszikus táblás játékokon (akasztófa, mutogatós találd ki, rajzolós) túl mozgatós energizert is csináltunk. Például up-and down(mondom, hogy fel és le és aki elrontja, kiesett), vagy valami táncolás. A nagy sláger az éneklés, azt sokat akarták az elején, amíg rá nem jöttek, hogy igazából nem tudunk. Na jó, ez nem igaz, erre csak a legnagyobbak jöttek rá. 😉 Mindenesetre még középiskolában tanultam egy „Tumbáj, tumbáj” kezdetű ritmusos halandzsa dalt, az most itt nagyon nagy sláger lett. De a kolozsvári Rehab Nation zenekar is meglepődne, hogyha tudná, hogy a Train című nótájuk refrénjének la-la-la-ját vagy ötven nepáli gyerek üvölti ezekben a napokban teli torokból! Az „Elkártyáztam a gyönge szívem”-et csak a negyedikeseknek mertem előadni, de ők másnap is kérték. Ginny egy régi kínai dalt tanított, de volt angol karácsonyi is a repertoárunkban és egy két klasszikus gitáros szám, mint a Wonderwall.
Azt hiszem talán a harmadik naptól elkezdtünk témákat kidolgozni. Olyanokra kell gondolni, mint a „Világ hét csodája” vagy „Egyedül egy lakatlan szigeten” az „Óceán”. Ezeket általában reggel találtuk ki és ahogy beértünk bumm belevágtunk és egy nap akár kétszer vagy háromszor is végigmentünk rajtuk.
A kisebbek még nem nagyon beszélnek angolul úgyhogy nekik sokat rajzoltunk. De a nagyobbaknál is érdekes dolog volt, hogy minden osztály mennyire másféle módon reagált! Az iskola rémei egyértelműen a hatodikosok, a tanárok sokat kínlódnak velük. Itt nagyon sok farmer-srác leragadt, van aki már négy éve nem akar tovább lépni és ők erősen terrorizálják a kisebbeket. Határozottak, hangosak és nehézkesek. Épp ezért az egész osztály alig mer megszólalni angolul. De rajzolni imádnak és amúgy nagyon lelkesek. A hetedik osztályosok nagyon sokan vannak és nagyon változatosak. A nyolcadikosok kevesen vannak, okosak, és rettentően feltűnően tudnak unatkozni.
Az ablakon kilógó diákok
Akárhová vittük be ugyanazt a műsort mindig más eredményekkel és élményekkel jöttünk ki. A hetedikben van egy osztály nagyokos akik leállíthatatlan. Ő vele nagyon nehezen békültem meg, mert nem azért beszélt mindig mert tudta is a dolgokat és nem azért kérdezett hogy tudjon, hanem hogy fontosnak tűnjön. Ő, Pujan (és a nagyon hasonló padtársa) mindig elnyomta a hátul ülők nagy részét így kb 8-an tudtak beleszólni az órába. A terem elrendezése is egy hosszú téglalap és az ablakai ráadásul a közös emelet-udvarra néznek úgyhogy nehezen jut el az ember hangja hátra. Itt is van pár kitartó veterán, de itt ők az elnyomottak. Amúgy azzal szórakoztak, hogy feltették a másik kezét integetni, én pedig azzal szórakoztam, hogy amikor ezt láttam akkor kihívtam őket a táblához játszani. Egyébként marha kedvesen. Egyébként meg értékelték. De aztán egy idő után mégis leszoktak róla.
Amúgy itt egy nagyon érdekes dilemmával szembesültem? Mennyire lehet odafigyelni azokra az emberekre akik amúgy kiesnek? Főleg egy nagyon nagyon kompetitív osztályban, ahol mindenki állandóan bekiabálja a válaszokat. Ahol ha egy játék van nem azt várják, hogy én mondjam meg, hanem azonnal a kezükbe veszik a dolgot és kérik, hogy ők mondják meg a következő kérdést. Veszettül kezdeményezőek és piszkosul kaotikusak tudnak lenni. A válasz bonyolult. Amikor próbáltam a leggyengébbeket megszólaltatni akkor a leghangosabbakat csitítanom kellett. Ez néha működött, ám az egy dolog, hogy az egész első sor végtelenül butának könyvelt el egy darabig, de hirtelen azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem törődök a közepes képességűekkel. Egy idő után egyértelművé vált, hogy választanom kell, hova helyezem a hangsúlyt. Vajon, ha tényleg elkezdenék tanár lenni, melyik úton indulnék el? Mennyire sikerülne kiszorítani a saját egómat a folyamatból? A legokosabbakat tartanám a legfontosabbnak, vagy arra figyelnék, hogy megpróbáljunk egy tempóban dolgozni? Ezek a korlátok áthághatatlanok, vagy megpróbálhatnám teljesen más irányból megközelíteni az egészet? Megannyi kínzó kérdés, valószínűleg hónapok munkája adná csak meg rá a válaszokat.
Próbaképp, hogy jobban megpróbáljam egybe rázni az egyik osztályt, megpróbálkoztam a fórum színházas játékokkal és az történt, hogy egyáltalán nem értették mit akarok tőlük. A nyelvi gát miatt nem hibátlan a kommunikációnk, de azért sikerült elmagyaráznom mit akarok. Az evolúciós játékban (páros kő-papít-olló játékokkal lépked mindenki felfelé a csirke-dínó-kutya-szuperman fázison) nem mentek oda senkihez, hogy játszanak vele. A körbe állós játékokban csak a mellettük lévővel foglalkoztak. Az az egy óra amíg ilyenekkel próbálkoztam igazi kínzás volt mindannyiunknak, úgyhogy inkább egy nepáli fogócskába fogtunk. Az az igazság, hogy nem értem miért nem haraptak rá. Biztos fontos az életkoruk és hogy az ilyen játékok teljesen mások mint az iskola keretei között megszokottak. Biztosan látom, hogy itt az emberek egymás felé sokkal tartózkodóbbak. Nem szokás a másik szemébe nézni, nem szokás megérinteni a másikat, nem szokás a fiúknak közösködni a lányokkal. Valószínűleg sokkal nehezebb ezeket a falakat áttörni, mint mondjuk Magyarországon. Nekem nem sikerült. Arra is gyanakszom, hogy az egészben szerepet játszhat a velük élő kasztrendszer is, ami újabb gátakat tesz az ilyen fokú felszabadult játék útjába. De az is lehet, hogy csak rossz emberekkel próbálkoztam rossz napon. Jajj!
A közös munka egyébként egy másik osztálynak sem ment. A lakatlan szigetes játék végén arra kértem őket, hogy beszéljék meg és együtt válasszanak ki öt tárgyat amit magukkal vinnének egy szigetre. Többször elmondtam, megbeszéltük, hogy kimegyek és 5 perc múlva visszajövök addig döntsék el. Bólogattak. Amikor visszaértem mind a 25 gyerek a kezembe nyomott egy öt tárgyas listát így aztán mit is tehettünk szépen szavazatszámlálásba kezdtünk. Mindenesetre úgy érzem itt sikerült valami fontos kulturális mintára rátapintanom, de azt, hogy pontosan mire és mennyire mélyre vezet sajnos nem tudom követni ahhoz kevés az időm.
A nyolcadikosok
Amúgy meg imádom őket! Nagyon nagyon jó, hogy bemegyek és kezdem érezni, hogy ebből körülbelül mi lesz, hogy tudom, hogy most bevállalom, hogy szétszedjük egymást, vagy hagyom hogy csak elüssük az időt. Élvezem azokat a pillanatokat, amikor csend lesz az egész osztályban és hirtelen érzem, hogy mindenkit nagyon érdekel amit mondok és elkezdtek rám figyelni. Nagyon élvezem amikor valaki tényleg kérdéseket tesz fel és megesik, hogy néha az egész az osztály. Ezt néha nagyon nem tudom megállítani, mert nincs is kedvem. És néha élvezem a káoszt amikor mindenki csak mondja és utána hirtelen megállunk és összerakjuk ami történt. Azt hiszem alapvetően nagyon nyugisan állok ehhez az egészhez és nem zavar ha kicsit elszabadulnak a dolgok. Persze megesett az is, hogy elsodort az egész de azért valahogy mindig befejeztük az órát. Néha jól, néha kevésbé. És élvezem amikor utána leülök és végiggondolom, hogy mit is csináltunk és elégedettnek érzem magam. Aztán persze néha tehetetlen vagyok és úgy érzem nem vezetett sehova amit próbáltam. Amikor átgondolom akkor viszont arra jutok, hogy almákat akartam körtéhez hasonlítani és rossz elvárásokat fogalmaztam meg. Persze tudom, hogy ilyen szabadon és tét nélkül ritkán lehet tanár az ember, de a végletekig élvezem ezt a kísérletező lehetőséget akkor is, ha nagyon fárasztó tud lenni. Azt hiszem, ez is egy örök kihívásokkal teli pálya és sajnálom, hogy egy olyan országban élek, ahol mindent megtettek, hogy, sikeresen, elriasszanak attól, hogy ezzel foglalkozzak. És sajnálom, hogy a papírjaim nem elegek hozzá, hogy igazi első világbeli gyerekek közelébe engedjenek, de ha valaha szükség lesz rá, hogy bemenjek egy osztályterembe akkor ez után a hét után bármikor bátran megteszem!